Egy ideje azonban a banki kisasszonyok kénytelenek úgy tenni, mintha gyanús, rosszban sántikáló idegent látnának bennem. Továbbra is kedves ismerősként, mosolyogva üdvözölnek az igaz - épphogy csak azt nem kérdezik meg, na és, hogy ityeg a fityeg -, de igazolványt kérnek tőlem, ha pénzt akarok felvenni. Nagyon a szívemhez nőttek ezek a kisasszonyok, imádnivaló virágszál valamennyi, ronda állat lehet, aki nem akar nekik udvarolni. Sosem bántanám hát meg őket még csak egy rossz szóval sem, de amikor először igazoltattak, kis híja volt, hogy nem vágtam válogatott otrombaságokat az arcukba. De erőt vettem magamon, s azt kérdeztem inkább: De miért, kisasszonyok? Miért? A kamerák, böktek a plafon felé a kisasszonyok. Figyelnek minket. Minden mozdulatot. Nem számít, ki ismerős, ki nem, mindenkit igazoltatni kell. Na és kik azok a figyelők? Ezt tudakoltam a kisasszonyoktól. Ők azonban csak mosolyogtak rejtelmesen, aztán még rejtelmesebben. Valamiféle űrlények, hogy nem lehet őket néven nevezni? A kisasszonyok csak mosolyogtak. Pedig szerintem egyáltalán nem voltam vicces. Akkor sem lettem volna az, ha azt kérdeztem volna tőlük, hogy a bankrablókkal is el kell-e játszaniuk az igazolványos játékot. Nem is kérdeztem meg, nem akartam szórakozni
 velük.

Aztán egy szép napon olyan akcióval rukkoltak elő a kisasszonyok, ami minden képzeletet felülmúlt, s ami számomra felért egy aranylövéssel. Valakik, nyilván az űrlények, arra kényszerítették a kisasszonyokat, hogy grafológusként is közreműködjenek a bankban. Rápillantottak az átvételi elismervényre kanyarított aláírásomra, s nyomban szaporán rázni kezdték a fejüket. Vizsgálgatták, csócsálgatták egy kicsit a szignót, végül azt mondták, nem hasonlít arra az aláírásra, amelyet valamikor régen mintául adtam a banknak. Írjam alá még egyszer. Hát persze hogy nem akartam üvöltözni az én szépségeimmel ezúttal sem, aláírtam hát még egyszer. Hogy most sem hasonlít? Ne haragudjanak, hölgyek, azt hiszem, öregszem. Vén hülye vagyok már, az az igazság. Nem baj, jó lesz, vigasztaltak a kisasszonyok. Így is látják, hogy legalább próbálkoztunk. De kik? És miért ez az újabb őrület, kisasszonyok?  Miért? Ezzel is szőröznek, mondták lakonikusan a kisasszonyok. De ki az istenek? Az űrlények? A kisasszonyok széttárták a karjukat. Most sejtelmesen mosolyogtak, mi több, bizalmasan elhúzták az ajkukat. Mintha csak azt mondták volna: Na ne játszd az eszedet, vénember, mindnyájan nagyon jól tudjuk, miről van szó.

Azóta kétszer írok alá náluk, mert az első kísérlet sosem jár sikerrel. Igaz, a második sem, de az már nem érdekes, az istenségek így is látják, hogy legalább próbálkoztunk. Nem akarok pörölni a kisasszonyokkal. Mert miről tehetnek ők? Semmiről. Különben is, kedvelem őket veszettül. Az sem zavar, hogy az űrlények, akik ezt a tébolydát kiötlötték, valahol jókat röhögnek rajtunk, szerencsétlen nyomorultakon. Rajtam meg a kisasszonyokon.  Ahogy ott körmölgetünk, írogatunk, ahogy hülyét csinálunk magunkból. Tűrök, mert puha kis pöcs vagyok, nem más. Ez a rideg tényvalóság, nincs mit szépíteni rajta.

Pedig sokáig rettenetesen kemény, tökös csávónak hittem magamat. Olyannak, aki oda sújt, ahová köll. Aki, ha úgy adódik, elküldi a vérbe az űrlényeket. Úgy látszik, tévedtem.
 

Címkék: bank, hölgyek, igazolvány, előírás